Magyarország és a németség története több mint ezer éve egybefonódik. A történelmi Magyarországra már a korai középkortól sok hullámban érkeztek német ajkúak. Az egyik legutóbbi nagy betelepítési hullám a 18. században következett be, a török háborúk okozta lakosságcsökkenést a bécsi udvar szervezett betelepítésekkel kívánta pótolni. Az ekkor Magyarországra költözött német csoportokat nevezzük egységesen sváboknak, függetlenül tényleges származásuktól. Őket főként Bánátban, Bácskában, Pest-Buda környékén, a közép-dunántúli megyékben, a Duna–Tisza közén telepítették le.
A kozmai német faluközösség életének kezdete 1744. március 22. Ekkor léptek szerződésre a tatai-gesztesi uradalommal az 1741–1744 között Bajorországból, a Duna vidékéről és Württemberg tartományból érkező telepesek.
A telepesek a kontraktus szerint megkapták az uradalomhoz tartozó Kozma-pusztát, és a négy év földesúri szolgáltatási mentesség alatt kemény, szorgalmas munkával kiirtották az erdőt, helyén szántóföldet, rétet, legelőt alakítottak ki, felépítették házaikat a régi faluhely közelében, „egy kellemes völgyben”. Az erdei legelőkön történő állattartásért, a sertések makkoltatásáért az uradalomnak legeltetési bért fizettek. Az óhazából magukkal hozott krumpli termesztését elsőként kezdték meg Magyarországon.
A kialakult faluszervezetet 1748-ban a 310 főt számláló 71 sváb család alkotta, amely az elkövetkező két évszázadban jelentősen nem változott. A bérlő faluból úrbéres jobbágyfalu, majd 1888-tól önálló nagyközség lett, amelyet 1928-tól csatoltak Gánthoz.
A Dunántúlon és a Dél-Alföldön élő svábok virágzó parasztgazdaságokat műveltek. Az országban megtelepedett németek alapvetően konfliktusmentesen élték munkás mindennapjaikat a többi nemzetiséggel együtt.
Azonban a minden német egységét hirdető hitleri nemzeti szocialista politika a magyarországi svábok körében is támogatókra talált. A német anyanyelvű Vérteskozmán 1941-től szervezkedett a Volksbund der Deutschen in Ungarn, a Magyarországi Németek Népi Szövetsége.
1944-ben már a fegyveres SS-be is kényszersorozták a német nemzetiségűeket, így szeptemberben 150 német nemzetiségű vérteskozmai férfit is besoroztak a Waffen-SS-be.
A Volksbund magyar állampolgárságú tagjainak Németországban megélhetést ígértek, mégis sikertelenül próbálkozott 37 család, 141 fővel, 1944 decemberében az áttelepüléssel.
A II. világháború utolsó hónapjaiban az elvonuló front rengeteg szenvedést zúdított a kis falura, de az igazi kálvária csak ezután következett.
1945 márciusától a Nemzeti Parasztpárt és a Kommunista Párt a kollektív bűnösség elve alapján valamennyi német nemzetiségű magyar állampolgár kitelepítését kívánta, míg a Szociáldemokrata Párt lényegesen mérsékeltebb álláspontot képviselt. A háború utáni szociális katasztrófa enyhítéséhez kívánták felhasználni a svábok földjeit és vagyonát is.
Az 1945. augusztus 2-i potsdami konferencia nagyhatalmai a 400–500 ezer fős magyarországi németség rendezett, humánus áttelepítését támogatták Németországba, amiből 1948-ig 211 000 fő áttelepítése valósult meg.
A 12.330/1945. (december 29.) M.E. rendelet 1. §-a értelmében Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek és anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak, az SS-nek tagja volt. Nem kellett alkalmazni a rendelkezést azokra, akik bár német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek vallották magukat. Jellemző, hogy a rendelet eleve 10%-ban maximálta a mentesíthetők létszámát.
A rendelethez kapcsolt végrehajtási utasítások azt is szabályozták, hogy a kitelepített svábok minden tulajdona a magyar államra száll. A Csehszlovákiából a kollektív bűnösség elve alapján áttelepítendő magyarokat és a földosztásból kimaradt szegényparasztokat kívánták betelepíteni a svábok üresen maradt házaiba, birtokaiba.
1946. február 24-én jelent meg az áttelepítési miniszteri biztos körrendelete a sváb falvak közbiztonságának megőrzésére, abban este 8-tól reggel 5 óráig tartó kijárási tilalmat rendelt el. A falvakban csak az állandó lakosok tartózkodhattak, a településekről tilos volt vagyontárgyakat kivinni akár eladás, akár elajándékozás címén.
A 70.010/1946. BM rendelet 14. § (1.) bekezdése szerint: az áttelepülésre kötelezettek külföldi valuta kivételével készpénzüket és értéktárgyaikat, ékszereiket magukkal vihetik, továbbá személyenként 7 kg lisztet vagy tésztaneműt, kenyeret, 1 kg zsírt, 2 kg húsneműt, 2 kg hüvelyest és 8 kg burgonyát. Azon kívül elvihetik legszükségesebb háztartási felszerelésüket: ruhát, ágyneműt, konyhaeszközt. Az elvihető összes poggyász – beleszámítva a 20 kg élelmiszert is – személyenként nem lehet nehezebb 100 kg-nál, de semmilyen iparos szerszámot nem vihettek magukkal.
Az áttelepítésre kijelöltek listáját kihirdették a községben. Vérteskozmán 1946. május 9-én az öttagú áttelepítési bizottság tagjai házról házra tételesen összeírták a családok vagyonát. Ez a tételes leltár kiterjedt a lakóház méretére, falazatára, tetőzetére, állattartó építményeire, szemes és szálas termények mennyiségére, apró- és lábas jószágokra, mezőgazdasági eszközökre, az ekétől a gereblyéig, valamint a lakóház szobabútoraira, konyhafelszerelésekre, ruha- és ágyneműkre.
A leltározáskor már ellenőrizték az összekészített csomagokat is. A fennmaradt levéltári ívek szerint ezek a tételek nem voltak kidekázva, mert például a 7 tagú Gläzer család összecsomagolhatott 2 szalmazsák ágyneműt, 2 láda ruhát és konyhaeszközt, 5 zsák ruhaneműt és 140 kg élelmet. A leltár valóságát a tulajdonosnak és egy falubelinek is igazolnia kellett. A leltárt két példányban készítették el, az egyik a családfőnél maradt, a másik példányt a Népgondozó Hivatal vette magához.
Az áttelepítés előtt a rendőrök körülzárták a községet, és ellenőrizték az áttelepítendő családokat. A miniszteri biztos elkészítette a fuvaros- és vagonlistát.
Vérteskozmáról 67 családot – 318 személyt, köztük 181 gyermeket – telepítettek ki, így 59 ház maradt üresen.
A kirendelt csákvári és vértesboglári fogatok megpakolva megálltak a Kisutca torkolatánál, az öreg hársfánál, itt, ahol a kereszt áll. Karhatalmi felügyelet mellett a családfők leadták a házuk kulcsait az áttelepítés helyi népbiztosának.
A kereszt előtt torokszorító jelenetek játszódtak le: edzett férfiak, gyenge és megviselt idegzetű asszonyok gyermekeikkel együtt összeborulva zokogtak, búcsúztak örökre szülőfalujuktól. De voltak, akik nem zokogtak, csak fogadkoztak, hogy „most koldusként deportálnak szülőföldünkről, de úrként fogunk visszajönni”.
A fuvarosok karhatalmi felügyelettel, zárt menetben a vértesacsai vasútállomásra vitték a kitelepítetteket. Előzetes orvosi vizsgálat után – lehetőleg rokonokból – 30 személyt helyeztek el egy-egy tehervagonban, ahol mindössze 6 fekvőhely volt. A hivatalos áttelepítési jegyzék szerint a vérteskozmaiakat gántiakkal, kápolnapusztaiakkal, kőhányásiakkal együtt, összesen 1056 személyt, Vértesacsa kitelepítettjeinek egy részével kiegészítve 1946. május 18-án indítottak útnak batyuikkal Vértesacsáról, fegyveres kísérettel az ismeretlenbe.
Kilenc napot utaztak, amíg megérkeztek Németországba. Útközben – ahol éppen megállt a 40 vagonos szerelvény – friss ivóvizet kaptak, akkor volt főzési lehetőség, vagy kiboríthatták az ürülékes edényeket. Délkelet-Németországban, Eschwege város közelében, három héten át hányódtak Niederdünzebachban, egy korábban a munkaszolgálatosoknak épített barakktáborban. Sok család férfi tagja csak évekkel később csatlakozhatott övéihez, mivel éveket voltak hadifogságban, sőt akik a Szovjetunió hadifogolytáboraiból tértek haza, azokat még 1953-ig a tiszalöki vízerőmű építőtáborában átnevelték.
Egy kitelepített így emlékezett vissza:
„Az egész transzport rühes vagy tetves volt, amit disznózsírral és porozással kezeltek. A gyógyulás után a lepusztult, romos falvakba elosztottak minket. A családunkat Weidenhausenbe vitték. Teherkocsival szállítottak oda, és a falu közepén leraktak. Mi úgy álltunk ott, mint az állatok, amit a vásárban nem sikerült eladni, olyan ápolatlanok voltunk, hogy senkinek nem kellettünk. Az egyik ház udvarán egy kamrában kaptunk szállást, és földmunkásnak alkalmaztak. A táborban már sokan másfelé jelentkeztek, voltak, akik Amerikába vagy Ausztráliába vándoroltak tovább.
A kitelepített magyarországi németek szorgalmas munkával, szakmák tanulásával beilleszkedtek, gyarapodtak, családias környezetben egzisztenciát teremtettek a kisvárosban, de az a hazai összetartozás végleg elmúlt az új hazában.”
1946-ban a politikai gyűlölettől fűtött államhatalom szétverte egy 200 esztendős zárt hegyi falu parasztkultúráját, gazdasági, társadalmi struktúráját.
A hazai németség mind a mai napig dicséretes szorgalommal és gondoskodással igyekszik őrizni és művelni önkormányzatiságát, művészetét, szokásait, hagyományait, példás munkakultúráját, életvitelét a társadalom fejlődése érdekében.
A Vérteskozma és Környéke Községvédő Egyesület megalakulása óta egyik kiemelt céljaként tisztelettel igyekszik ápolni a német ajkú honfitársaink által megteremtett kulturális, építészeti értékeket, megőrizni hagyományait.
A mai megemlékezés és emlékhely kialakítása is ennek szellemében született.
Köszönöm figyelmüket!
2026. május 16-án Vérteskozmán megemlékezést tartottak a hazai németek kitelepítésének 80. évfordulója alkalmából. Az esemény keretében Takács Sándor mondott beszédet „80 éve történt – Vérteskozmai svábok kálváriája” címmel.
Forrás: VérteskozMa