Dr. Edelényi András beszéde a 2026-os kozmai kitelepítési megemlékezésen:
A magyarság Kárpát-medencei, több mint ezeréves története egy színes, soknemzetiségű együttélés története.
Arányánál, súlyánál és jelentőségénél fogva ebből is kiemelkedik a németség, a német ajkú nemzetiségrész múltja, jelene és jövője. A mai napi megemlékezés helyénvaló, reális értékeléséhez feltétlenül hozzátartozik, és mindenképpen indokolt ennek a változatos, néha igen nehéz, de nagyon értékes pályának a felvázolása.
1. Történeti áttekintés – a németség hazai jelenlétének alakulása
Nagy Károly német-római császárságának megszilárdulása után a frank Karoling-uralkodók kiszorították az avarokat Pannóniából, és megalapították az Ostmarkot, a Keleti Birodalmat. Frank és bajor eredetű települések épültek a Dunántúlon, ahol a keresztény vallást a passaui és a salzburgi püspökségek terjesztették.
A 895-ös magyar honfoglalás után a települések majdnem teljesen megsemmisültek, a kalandozások nyugatra nyomták ki a germán vezető réteget, Pannóniában csupán a köznép töredéke maradt.
A nomád jellegű kalandozásoknak a 955-ös augsburgi vereség, majd a 970-es bizánci kalandot követően rendeletileg is vége szakadt. Géza fejedelem – egyes történészi megítélések szerint a legvilágosabb fejű, legbölcsebb és stratégiailag legelőrelátóbb uralkodó – felismerte, hogy a nemzet nem annyira a múlt, mintsem a jövő. Számolt a környező világ fejlődésével, a magyarság geopolitikai helyzetével, valamint reális hosszú távú nemzeti érdekeivel: a megtelepedett, központosított, modern, keresztény államiság megteremtésével. 973-ban békét kötött Ottó császárral. 972-ben megkereszteltette fiát, Vajkot, 996-ban pedig megházasította Bajor Gizellával. Politikája megszilárdítása és a társadalmi fejlődés érdekében nagyszámú német telepest, köztük fegyveres lovagokat, papokat, de főként parasztokat, kézműveseket és kereskedőket költöztetett be az országba. István – már királyként – folytatta apja politikai hagyatékát, és konszolidálta az államhatalmat.
1140-től II. Géza király telepeseket hozott be Erdélybe Luxemburgból, a Mosel és a Rajna vidékéről, Flandriából. Feladatuk volt a lakatlan, erdős vidék benépesítése, megművelése és a határvédelem a már kezdődő tatár fenyegetéssel szemben. Ez volt az első (Árpád-házi) betelepítési hullám.
A második hullámban, 1211-től II. András a Szentföldről kiűzött Német Lovagrendet telepítette le a Keleti-Kárpátoknál, de – túlzott önállósulási törekvéseik miatt – 1225-ben kiszorította őket. Ugyanakkor az Andreanum szabadságlevéllel nagy kiváltságokat adott az erdélyi szászoknak, támogatva hét város és 250 falu létrejöttét, valamint a jellegzetes erődtemplomok építésének kezdetét.
A tatárjárás után, a harmadik hullámban, 1242-től IV. Béla, majd V. István újratelepítette az elnéptelenedett országot, egyebek mellett Erdélybe, Partiumba, a Felvidékre pedig főként cipszer bányászokkal. Ez utóbbiak autonómiáját Róbert Károly is megerősítette. Ezt követte a 14–15. századi német ajkú betelepülési hullám gyakorlatilag valamennyi, ekkor épült vagy felfejlődött magyar városba. A lakosság ekkor körülbelül 4,5 millió fő volt, mintegy 80 százalékban magyar.
A következő, török hódoltsági időszak után a lakosság létszáma 3,5 millió alá csökkent. A felszabadulás után megindult a Habsburg-betelepítés déli és délnyugati német, főleg bajor, sváb és észak-svájci területekről hat nagyobb hazai tájegységbe: Bakony–Vértes–Gerecse, Budai- és Dunazug-hegység, Tolna–Somogy–Baranya, Szatmár, Bácska, Bánát.
Mária Terézia 1763-tól, a második Habsburg-betelepítési hullámban elvette a bevándorlás irányítását a versengő főuraktól, és kincstári költségen több mint 40 000 lelket telepített a déli régiókba, elsősorban bányászokat, kohászokat, fémműveseket Stájerországból. Ezt követte 75 000 telepes Tolnában, majd további 17 000 fő lotaringiai, moseli, elzászi, fekete-erdei, badeni, sváb, tiroli és svájci bevándorló. II. József 1782-től megkétszerezte a betelepítés kincstári finanszírozását (a „staffírung”: ház, egy pár ökör, két ló, egy tehén, kocsi, eke). Innen számítjuk a harmadik hullámot, az úgynevezett „nagy sváb bevándorlást”.
A 18. század végén a német népesség 1,1 millió főt számlált Magyarországon, míg a német ajkú összlakosság mintegy 1,3 millió volt. A reformkori Magyarország összlakossága csaknem 10 milliós volt, ennek 44 százaléka magyar, 11 százaléka német, 17 százaléka szlovák, 12 százaléka román. Erdély 1,7 millió lakosából 28 százalék magyar, 13 százalék német és 59 százalék román volt.
Az 1848-as forradalmat követően először megosztott bizonytalanság mutatkozott a hazai németség köreiben, de a modern, polgári demokratikus márciusi törvények után a magyarországi németek többsége a forradalom oldalára állt, míg az erdélyi szászok és románok a Habsburgokéra.
A kiegyezést követő, 1868-as nemzetiségi törvény végre meghozta a korszerű, polgári nemzetiségi jogokat a politikában, az oktatásban és a művelődésben, még ha annak pozitív lehetőségeit nem egészen, de a negatívakat – mint az erőltetett magyarosítást – kihasználták. Mindenesetre a 19. század végi dualizmus kora valószínűleg a magyar történelem gazdasági és kulturális virágkora.
A 20. század elején viszont megindult már az elvándorlás: 15 év alatt csaknem negyedmillió német ajkú ment tengerentúlra. A világháborút záró trianoni béke után pedig a közel 2 milliónyi németből csak 555 ezer maradt a csonka Magyarországon.
A II. világháború alatti és utáni népességmozgások igen gyorsak és részben követhetetlenek. Adatok az 1949-es népszámlálásból vannak: ezek 22,5 ezer német nemzetiségűt jegyeztek fel, vagyis a hazai számuk negyedszázad alatt egytizedére csökkent.
2. A közéleti fejlődésben való német szerepvállalás főbb területei
Az Árpád-kori betelepítési hullámokban fontos volt az újszerű haditechnika meghonosítása: ez már alkalmazkodott a megtelepült életformához, épített a modern középkori nehézfegyverzetre és hadtudományra, és jól szervezte a terület- és határvédelmet. Az első „civil” telepesek egy már erősebben fejlődött nyugat-európai mezőgazdaság, egy intenzívebb földművelés és állattenyésztés ismereteit hozták magukkal. A harmadik Árpád-házi hullám bányászok betelepülését hozta, a bányászat, ipari nyersanyaggyártás és feldolgozás fejlesztését indította meg.
A Habsburg-betelepítések a tudatos népességpolitikával, a városi polgárosodással, a korai kézműipar, a cserekereskedelem és a szolgáltatások fellendülésével jártak. A reformkortól kezdődően a technikai-ipari forradalom vívmányainak beáramlásában és termőre fordításában játszott kiemelkedő szerepet a hazai németség. Ebben jó alapot nyújtott felkészültségük és gondosan ápolt nyugat-európai kapcsolataik. Ekkor indult meg a kulturális élet rohamos fejlődése, a zenei élet, az irodalom, a színjátszás, amelyek mind megtermékenyítően hatottak a magyar művelődési élet haladására is.
A kiegyezés utáni, dualizmus kori gazdasági-társadalmi konjunktúra idején német ajkú honfitársaink vezető szerepeket vállaltak az ország felvirágoztatásában.
3. Kiemelkedő német ajkú és származású honfitársaink
A teljesség igénye nélkül, csak említésként tekintsünk néhány példát német ajkú és származású honfitársaink szerepvállalására és jelentőségére:
Építészet
- Hauszmann Alajos – István és Erzsébet Kórház, New York-palota, Budai Vár dunai homlokzata
- Lechner Ödön – a magyar szecesszió meghatározó alakja, Iparművészeti Múzeum, Földtani Intézet
- Pollack Mihály – Magyar Nemzeti Múzeum
- Schulek Frigyes – Mátyás-templom felújítása, Halászbástya
- Steindl Imre – Országház
- Ybl Miklós – debreceni Nagytemplom, Károlyi-kastélyok, Andrássy út
- Hild József – egri és esztergomi bazilika
- Hillebrandt Franz Anton – Budai Várpalota, Pesti Német Színház
Könyvkiadás
- Emich Gusztáv – Petőfi, Arany, Jókai, Eötvös, Madách műveinek kiadója
- Heckenast Gusztáv – a 12 pont és a Nemzeti dal első kiadója
Gasztronómia
- Gundel Károly – a magyar vendéglátás világhírű alakja
Egyházi élet
- Giesswein Sándor – a magyar keresztény-szociális mozgalom alapítója
Gyáripar
- Ganz Ábrahám – a Ganz-gyár alapítója
- Mechwart András – a Ganz Villamossági Művek fejlesztője
Katonatisztek
- Aulich Lajos
- Lahner György
- Leiningen-Westerburg Károly
- Pöltenberg Ernő
- Schweidel József
Színművészet
- Bajor Gizi
Zeneszerzők
- Erkel Ferenc
- Liszt Ferenc
- Lehár Ferenc
Politikusok
- Rottenbiller Lipót
- Kammermayer Károly
- Klebelsberg Kunó
- Wekerle Sándor
Tudósok
- Kitaibel Pál
- Semmelweis Ignác Fülöp
- Szentágothai János
4. A magyarországi németek megítélése
A hazai németséggel kapcsolatos közfelfogás és megítélés az idők folyamán sokszor és sokat változott, főként a személyes érintettségtől, az érzelmektől, de leginkább a politikai befolyásoltság által vezérelve. Általában véve mindig kedvezőbb volt a többi hazai nemzetiségénél.
Utoljára 2007-ben végeztek erről közvélemény-kutató objektív felmérést tisztán magyar megkérdezettek körében. Szorgalmasnak, mértéktartónak, fegyelmezettnek, kötelességtudónak és kitartónak jellemezték őket. „Pozitív irányban” különböznek a magyaroktól és a többiektől is. A polgári eszményt képviselik: racionálisak, tudatosak, célra orientáltak – kijelölik a társadalom számára követendő mintát a hosszú távú boldoguláshoz.
Az elmúlt századok, sőt több mint egy évezred tapasztalatai és realista elemzése azt mutatja, hogy a hazai németség a köznapi életben és életvitelben a magyar társadalom szerves részévé vált, fejlődéséhez nagy mértékben hozzájárult. Tette mindezt úgy, hogy gazdag kultúráját megőrizte és művelte, egyúttal megtermékenyítően hatva a vele együtt élő kultúrákra is.
A tanulságok bölcs levonása azt mondja, hogy egy ilyen értékes, előremutató politikai nemzetrész erőszakos leválasztásának nem kellett volna megtörténnie, és hasonlónak nem volna szabad előfordulnia a jövőben sem.
2026. május 16-án Vérteskozmán megemlékezést tartottak a magyarországi németek kitelepítésének 80. évfordulója alkalmából. Az eseményen Dr. Edelényi András tartott beszédet, amely a hazai németség történelmi szerepét, kulturális jelentőségét és a magyar társadalom fejlődéséhez való hozzájárulását mutatta be.
Forrás: VérteskozMa